Abban a pillanatban, amikor kiléptem a Van Gogh Múzeumból, a szívem valójában csendes volt.
Eredetileg azt hittem, megdöbbenek, elragadnak a színek, meghatnak a történetek, de ami igazán megmaradt, az egy mély elmélyülés érzése.
A napraforgó sárgája nem ragyogó, hanem égő; az önarcképek tekintete nem őrült, hanem az életért küzdő. A festmények előtt állva értettem meg, hogy ő nem egy hirtelen megjelent zseni, hanem valaki, aki a káosz és a meg nem értettség közepette is az alkotást választotta.
37 éves élete során szinte soha nem ismerte el a piac; mégis száz évvel később számtalan ember számára vált az amszterdami zarándoklat okává. Ez az időbeli eltolódás érzése nagyon megdöbbentő.
A művészet tehát nem technika, hanem a legmélyebb őszinteség.
Nem siker vagy kudarc, hanem az, hogy „átadod-e magad”.
Kilépve a múzeumból a város továbbra is nyüzsgött, de a szívemben egy újabb réteg vastagság keletkezett.
A utazás értéke talán abban rejlik, hogy egy kiállítóteremben hirtelen meglátod önmagad.